Pál László
Email: nincsA képviselõ által benyújtott irományok
 |
|
Életrajz
Pál László (MSZP) Budapest 19. sz. (XIII. ker.) választókerület 1942. szeptember 5-én született Budapesten. Egyik nagyapja nyomdász volt, szociáldemokrata párttagkönyve 1895-bõl való. Másik nagyapja gabonakereskedéssel foglalkozott. Édesapja, Pál Tibor (1910) gimnáziumi érettségivel elõbb nyomdász volt az Athenaeum Nyomdában, majd a Posta Központi Hírlapirodában, késõbb a Lapkiadó Vállalatnál dolgozott tördelõszerkesztõként. Édesanyja, Svéd Ágnes (1916) a Fiumei Kereskedelmi Vállalat kereskedelmi alkalmazottja, majd a Gondolat Könyvkiadó terjesztési osztályvezetõje volt. A háború után mindketten tagjai voltak az MKP-nek, az MDP-nek, majd az MSZMP-nek. Édesanyja belépett az MSZP-be is. Húga, Katalin (1948) építészmérnök. 1965 óta nõs, felesége, Sumejeva Raisza villamosmérnök kutató, majd külkereskedõ, a Medicor egyik vezetõje. Gyermekeik: András (1968) számítástechnikus, Katalin (1971) televíziós segédszerkesztõ, fotós, levelezõ hallgató a Magyar Testnevelési Egyetemen. Az általános és a középiskolát Budapesten végezte, erõsáramú ipari technikumba járt, s mivel 1959-1960-ban országos tanulmányi versenyeket nyert, felvételi nélkül tanulhatott volna hazai egyetemeken. Õ azonban Moszkvába jelentkezett, a sikeres vizsga után az Energetikai Intézet hallgatója, villamosgépek és számítástechnikai szakon diplomázott 1966-ban. Hazatérése után 1969-ig a Villamosipari Kutatóintézet tudományos munkatársa, illetve csoportvezetõje. Miután a szakdolgozatok országos pályázatán az Erõsáramú gépek számítógéppel segített optimális tervezése címû munkájával elsõ díjat nyert, állásajánlatot kapott az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottságtól. 1969-tõl az OMFB fõelõadója, 1973-1980 között osztályvezetõ, majd öt évig fõosztályvezetõ. 1982- ben gazdaságpolitikai oklevelet szerzett a Politikai Fõiskolán. 1985-tõl 1989-ig az OMFB fõcsoportfõnöke. 1987-ben USIA-ösztöndíjasként tanulmányokat folytatott az Egyesült Államokban. 1986 és 1989 között az országos középtávú kutatási-fejlesztési terv, a gazdaságorientált kutatási program és az elektronizálási kormányprogram felelõse. A következõ bizottságokban, tanácsokban és programokban vállalt szerepet: elektronizálási és gazdaságfejlesztési programbizottság, elektronizálási koordinációs bizottság, a számítástechnikai kormányközi bizottság gazdasági tanácsa, valamint a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság elnöksége. Magyarországon elsõk között foglalkozott a komputer támogatta tervezéssel, a CAD-rendszerek fejlesztésével. Szerepe volt abban, hogy a szoftverexport évi 30 millió dollárra futott fel, s hogy kétszázezer ember kapott számítástechnikai alapképzést. 1975-tõl 1989-ig az elektronikai licencvásárlások egyik szervezõje, a magyar-francia elektronikai kormánybizottság tagja, majd elnöke, illetve a Magyarország és a német Siemens- vállalatcsoport közötti együttmûködés vezetõi testületének a tagja. 1989. júliusban kinevezték az Ipari Minisztérium államtitkárává, 1990. májusig a feldolgozóipar felügyeletét látta el. A kormány COCOM- ügyekkel megbízott képviselõje volt. 1990. május 2-án, a Németh-kormány hivatali idejének lejárta elõtt három héttel, miután képviselõvé választották, az összeférhetetlenség miatt lemondott államigazgatási pozíciójáról. 1990-ben - hét hónapon keresztül - a Videoton Elektronikai Vállalat fõtanácsadója volt. Konfliktusba került a hivatalba lépett Antall-kormány privatizációs stratégiájának a végrehajtóival, mivel megítélése szerint a vállalat privatizációját elõnytelenül, rossz stratégiával indították el. Rendszeresen publikál szakfolyóiratokban, eddig közel nyolcvan cikke jelent meg. Tagja volt az Automatizálás, a Mérés és Automatika, valamint a Számítástechnika címû szaklapok szerkesztõbizottságának. 1968 óta MTESZ-tag. Részt vett az MTA automatizálási és számítástechnikai bizottságának, valamint alkalmazott informatikai bizottságának a munkájában. A számítástechnikai ipar megteremtésben játszott szerepéért 1987-ben Neumann János-, iparszervezõ tevékenységéért 1988-ban Eötvös Loránd-díjban részesült. A KGST-országok számítástechnikai iparának megszervezésében való részvételéért az SZKP Politikai Bizottsága döntése alapján Népek Barátsága Érdemrendet kapott a Szovjetunió kormányától; 1988-ban a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével tüntették ki. A Munka Érdemrend bronz és ezüst fokozata, a bányászati Borbála-díj (1995) és a Pro Inventore-díj (1995) tulajdonosa. 1965-ben belépett az MSZMP-be. 1980-1988 között az OMFB pártalapszervezetének a titkára volt, és kerületi pártbizottsági, illetve végrehajtó bizottsági tagként is dolgozott. Az 1989. októberi kongresszuson beválasztották az MSZP Országos Elnökségébe. Az 1990. évi országgyûlési választásokon az elsõ fordulóban Budapest 8. sz. (VI. ker.) választókerületében negyedik lett, pártja országos listájáról jutott be az Országgyûlésbe. 1990-ben az MSZP- frakció vezetõségi tagja lett. 1990. május 3-tól a parlament gazdasági állandó bizottságának a tagja, 1991. augusztus 22-tõl alelnöke, a bizottság energetikai és távközlési albizottságainak a tagja. Négyéves munkája során szinte kivétel nélkül gazdaságpolitikai témákban szólalt föl, többször vezérszónokként. Tiltakozott a kormány 1993. februári, a lelassult privatizációt gyorsító programja ellen, mivel az intézkedések az áron aluli értékesítés veszélyét rejtették magukban. Képviselõi önálló indítványként egy teljes privatizációs törvényjavaslatot nyújtott be. Az 1994. évi országgyûlési választásokon az MSZP országos (23.) és Zala megyei (1.) listáján, valamint Budapest 19. sz. (XIII. ker.) választókerületében indult, a második fordulóban a szavazatok 48,94 százalékával, Horn Gábor (SZDSZ) elõtt választották képviselõvé. Az MSZP elnökségének javaslatára az 1994. július 15-én hivatalba lépett koalíciós kormány ipari és kereskedelmi minisztere lett. Az általa vezetett tárca a korábbi Ipari és Kereskedelmi Minisztérium, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma és az Országos Mûszaki Fejlesztési Bizottság összevonásával jött létre. Úgy ítélte meg, hogy személyi állományában és szervezettségében az NGKM a legerõsebb, így ennek bázisán szervezte újjá a tárcát. Miniszterként fontos feladatának tekintette a zöldmezõs ipari beruházások szervezését, a technológiaimportot, valamint a volt KGST-piacok visszaszerzését. Kísérletet tett a 900 millió dolláros orosz államadósság törlesztésének az elõmozdítására, szorgalmazta, hogy az adósság fejében magyar vállalkozók tulajdonrészt szerezhessenek a privatizálandó orosz termelõüzemekben. Részese volt az Ózd és Diósgyõr sorsát meghatározó csomagterv kidolgozásának. 1994-1995 fordulóján vitája alakult ki a kormánnyal a befektetésösztönzés kérdésében, eredménytelenül szorgalmazta, hogy a külföldi befektetõk továbbra is nagyobb kedvezményeket kapjanak. A villamosenergia-ipar privatizációja kapcsán is különvéleményt képviselt, álláspontja szerint az áramszolgáltató vállalatok többségi tulajdonának az MVM Rt. kezében kellett volna maradnia, hogy a villamosenergia-rendszer perspektivikus mûködése biztosítva legyen. Nézeteit nem fogadta el sem Békesi László, sem Bokros Lajos pénzügyminiszter, sem Horn Gyula miniszterelnök, aki 1995. július 15-i hatállyal felmentette az ipari tárca vezetése alól. Továbbra sem értett egyet a privatizációs törvény módosításával s az önkormányzati tulajdonról szóló törvény idevonatkozó részének módosításával, s nem is szavazta meg a javaslatokat. Bekapcsolódott az MSZP- frakció külügyi és európai integrációs, valamint költségvetési, pénzügyi és számvevõségi munkacsoportjának a tevékenységébe. 1995 szeptemberében a Magyar Olaj- és Gázipari Rt. igazgatótanácsa élére került. Fogadóórája: kéthetenként péntek délután az angyalföldi MSZP-irodában, illetve változó helyszíneken, elõre meghirdetve. Hivatali címe: Képviselõi Irodaház, 107. szoba. Lezárva: 1996. május 6.